Tavasszal együtt sétáltunk a végtelen erdőben...
Nyáron együtt számoltuk a véget nem érő égen a csillagokat...
Ősszel együtt néztük a napnyugtát az aranyszínű mezőkön, s csókolóztunk...
Télen kergettük egymást, miközben a bolyhos hópelyhek egyre csak hulltak az égből...
Mikor ezek az értékes emlékek előjönnek, eszembe jut, hogy mikor újra találkozunk még több értékes emlékünk lesz.
- Ha bármi problémád van én szívesen meghallgatom. Te is meghallgattál... és...
- Milyen kár, hogy nekem nincsenek problémáim. Ami viszont a tieidet illeti... ez az életnek az ajándéka, nem gondolod?
"Oké"? Annak ellenére, hogy ez volt az első vallomásom születésem óta, egy gyors és fájdalmasan őszinte okét kaptam válaszul... Vajon mi lett volna, ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna, és azt mondom "igen." ?
Hadd kérdezzek valamit... Igazán, tényleg szeretsz egy olyan embert, mint én? (...) Haboznod kellett a válaszon, igaz? Nem lehet, hogy te is csak úgy érzel irántam, mint én irántad?